Interjúsorozatunk második részében Szentesi Ádám az OSC-ből az UVSE-be tartó center osztja meg gondolatait velünk. A zseniális ritmusérzékkel megáldott Töfit, az Isten is vízilabdára teremtette. Gondoljunk csak bele, melyik zsokéban férne el, egy ilyen hatalmas szív...

A bő keretben még nem egyedüli centerként vettél részt az edzéseken, ott volt melletted Vogel Simon is, aki később a bürokrácia áldozata lett. Ennek ellenére volt benned félsz a csapathirdetést megelőzően?

Volt bennem izgalom, szerintem mindenkiben van egy egészséges drukk a csapatkijelölés előtt, de azért bíztam benne, hogy utazhatok, és újra megmérettethetek Universiadén, és elérjük a célunkat.

Tekintve az egész felkészülést, melyik volt a számodra legemlékezetesebb momentum?

Egy momentum nagyon megmaradt és az egész csapatot jól jellemezte. Már Koreában történt a csoportmeccsek alatt, mikor leszakadt az ég, természetesen senkinél nem volt esőkabát. Ekkor Balázs fogta magát és a zuhogó esőben önmagát nem kímélve ment el, az amúgy távol lévő buszhoz-, és hozatta oda nekünk a bejárathoz, hogy mi ne ázzunk el. Ez az odaadás, és egymás iránt érzett tisztelet és szeretet végigkísért minket az elsőtől az utolsó pillanatig.

Bátori Bence azt nyilatkozta, hogy az együtt töltött huszonöt napotok során, soha egy konfliktus nem volt csapaton belül…

Ez így történt, pont én voltam az „élettársa” huszonöt napon keresztül, valóban semmilyen súrlódás nem volt, sem kifelé, játékos és edző között, vagy edző és csapatvezető között, de belül sem. Mindenki tudta, hogy mi a dolga, és csak azzal foglalkozott, nem szólt bele a másikéba. Nagyon pozitív benyomást tett rám az egész társaság, és örülök neki, hogy a részese lehettem.

Már Dél-Koreában tartózkodtatok, mikor kiderült, hogy Szingapúr visszalépése miatt, a tervezett hat meccs helyett kilencet kell játszani. Ekkor mit éreztél?

„Cirmi, hányat kell még nyerni?”

Már a törökországi felkészülési torna során is, miután lejátszottunk egy meccset, odamentem Cirmihez (Kovács Gábor- a szerk.) és megkérdeztem tőle: „Cirmi, hányat kell még nyerni?” és ekkor Cirmi mindig bemondta az Universiade végéig hátralévő mérkőzések számát. Mikor kiderült, hogy kilenc meccset kell játszani, akkor Cirmi ennek megfelelően nagyobb számot mondott…

(Fotó: VLV.hu Stuber Sándor)

Melyik meccset tudnád kiemelni?

Egyet nem tudok kiemelni. Az egész tornát egy „keretes szerkezetben” játszottuk le, olaszokkal kezdtünk, olaszokkal fejeztük be. Az első meccs azért maradandó, mert ott sokat tudtam játszani, nagyon sokat is kellett tűrni, nem csak nekem, az egész csapatnak, akár a vízben, akár a parton… A döntőben elég hamar kipontozódtam, de azt a hatalmas katarzist, amit ott átéltünk, hogy a csapat tényleg meg tudta mutatni a belső erejét, sikerült felállni egy 4-0-ás mélységből. Ott tudtunk újítani, Balázs behozta Botondot, aki szenzációsan védett, meg is volt az esély, hogy rendes játékidőben eldöntsük a kérdést, de így még szebb az egész.

 Említetted, hogy a döntő egy jelentős részét kikötött sapkával a partról nézted végig. Érzelmileg hogy hatott rád az a szituáció?

„El is olvasztottuk...”

Amikor 4:0 volt oda, én akkor sem hittem el, hogy ez valóban ennyi. Négy igen szerencsés mondhatni mázli góllal vezettek, és végig biztos voltam benne, hogy itt csak mi nyerhetünk. Akkora pozitív energiákat és szeretet éreztem, hogy tudtam, hogy át fogjuk törni a jeget. Hál’ Istennek Kovács Gábor még az első félidőben megtörte ezt a jeget, a meccs végére pedig „el is olvasztottuk”.

Toronyból milyen érzés leugrani?

A Margitszigeten nőttem fel, így nem volt számomra ismeretlen a terep a döntő után, de az biztos, hogy adrenalin-növelő az érzés.

Ez egy korábbról jövő fogadalom eredménye volt, vagy spontán ötlet volt?

Spontán. Dávid (Bisztritsányi Dávid) jó csapatkapitányhoz méltón már a torna elején felhívta a figyelmünket, hogy miért utaztunk oda, nem azért, hogy a toronyból ugráljunk. Végig nagyon jó kapitány volt, azt picit sajnálom, hogy egy olyan játékot sem találtunk, amiben nyerni tudna. Próbálkoztunk a snóblival, a snapszerrel ütöttük el az időt, de nem sikerült nyernie, X- BOX-ot nem vittünk magunkkal.

Universiade megszervezése milyen volt? Már kétszer átélted, össze tudnád hasonlítani a kettőt?

Szerintem a kazanyi egy kicsit luxus Universiade volt. Ott tényleg nagyon magasra tették a lécet, szállásban, kajában, szervezésben. Itt ez a fenntarthatóság jegyében nagyon tudatosan volt megszervezve. Gondoltak már arra, hogy ott mi lesz az esemény után. Például a szálláson le volt fóliázva majdnem minden, hogy tovább lehessen értékesíteni. Hasonlóan az étteremben, ahol tényleg csak annyi ételt szolgáltak fel, amennyit biztosan elfogyasztunk. Mindennek megvolt a maga későbbi funkciója. Az egész nagyon funkcionális volt. Ugyanakkor kaptunk egy saját sofőrt soha nem kellett egy percet sem buszra várnunk bárhova is mentünk, köszönhetően Balázs kiváló szervező munkájának. Emelem kalapom előtte, mert ezt egyik másik csapatnál sem ment ennyire flottul.

Karrieredben hova helyeznéd ezt a győzelmet?

A másik mellé J. Volt már egy ifjúsági EB aranyam, azt gondolom, hogy az a három kiemelkedik a pályafutásomból, az idén szerzett két ezüstérem is nagyon sokat jelent, egy polcra helyezem őket.

Végül szeretném kiemelni ezt a társaságot, ahol ez a csodálatos légkör ölelt körül minket, eredményt tudtunk elérni és nagyon jól is éreztem magam. Ugyanezt éreztem az előző Universiade csapatnál is, abból a körből a mai napig jó barátságokat ápolok. Köszönöm nekik az élményt, illetve külön köszönöm az edzői stáb bizalmát. Örülök, hogy újra együtt dolgozhattam Vincze Balázzsal, Mátéfalvy Csabával akik legendák. Mellettük szeretném megemlíteni Eszlári Gergőt, aki két csapatot gyúrt az egész Universiaden, dr. Kocsis Koppányt, aki az utolsó napon történt baleset során ellátta a sérülésem, valamint az itthon maradt stábtagoknak: Bóta Krisztiánnak, Kocsis Attillának, aki a kondi edzőnk volt és az előírt programot kint is száz-százalékban végrehajtottuk. Juhász Zsoltnak, aki önszorgalomból az összes edzésünkön részt vett, ha kellett időt mért, ha kellett, akkor beállt játszani. Rajtuk kívül pedig a családomnak és a menyasszonyomnak, akik végig mindben támogattak, és itthonról szorítottak értünk.