Némi spättel ugyan de folytatjuk korábban megkezdett riportsorozatunkat, az idei év legsikeresebb magyar vízilabdacsapatának szerepléséről. 

Ezúttal Kovács Gábor gondolatait adjuk közre, aki hátsérüléséből felépülve került be az utazó tizenhármak közé, s oroszlánrészt vállalt a sikerből.

A felnőtt válogatott elleni első két felkészülési meccset egy sérülés miatt ki kellett hagyd. Mi volt ez a sérülés?

Rögtön a felkészülés első péntekén, az utolsó kondi edzésen egy mindennapos gyakorlat közben egyszer csak megrándult a derekam, és összeestem.

Mennyi időt vett igénybe a rehabilitáció?

Négy napig abszolút nem edzettem, majd utána néhány napot a magam tempójába edzettem, végül egy hét kihagyás után visszatértem a fiúkhoz.

Ez a válogatott egy új, formálódó csapat volt, mekkora problémát jelentett akár taktikai akár a beilleszkedés szempontjából ez az egyhetes kiesés?

Nem okozott gondot. A csapat több mint felével már játszottam együtt, vagy legalábbis ismertem őket, ez alól talán egy-két fiatal játékos a kivétel, de velük is hamar összecsiszolódtunk.

A sérülés a csapatba kerülést nem veszélyeztette?

Azt gondolom, hogy nem, Balázs végig biztatott, hiszen ekkor még öt hét volt az Universiade kezdetéig. Az volt a kérése, hogy csak akkor kezdjek el teljes erőbedobással edzeni, ha tényleg minden rendben van a hátammal, ne siettessem.

A csapatban egy center volt, Szentesi Ádám személyében. Téged többször láttunk év közben centerben is felbukkanni. Ezen a tornán mi volt az igazi posztod?

Konkrétan leírni le lehetett, hogy vagy centert, vagy kapás szélsőt játszom, de gyakorlatilag a kapus posztot leszámítva, mindenhol feltűntem, ha bekkelni kellett bekkeltem, ha centerezni akkor bementem centerbe, de akár rosszkézen is pólóztam. Igazság szerint mindenes voltam.

(Fotó: Balogh Máté)

Te hogy élted meg, hogy megnövekedett a lejátszandó meccsek száma, a tervezetthez képest?

Az elején egy kis mérgelődés volt, mert a hetekkel korábban felépített programon kellett változtatni, különösen a pihenőidő megkurtítása volt a probléma. Az, hogy majdnem mindennap meccs volt, ismeretlen ellenfelek ellen keresztülhúzta az előzetes várakozásainkat. Mint kiderült elég jó ellenfelekkel kellett megmérkőznünk már az első négy napban, elég ha csak a későbbi döntős olaszokra, vagy az ausztrálokra gondolok, akikkel a végén döntetlent játszottunk. De nem volt mit tenni, előre kellett nézni…

… és hárommal nagyobb számot mondani Töfinek.

Igen, Töfi minden meccs után kérdezte, hogy mennyit kell még nyerni, én pedig mindig mutattam neki az éppen aktuálisat.

Az összes közül, melyik volt a legnehezebb meccs?

A döntő. A döntő alapból is mindig más, mint egy sima csoportmeccs, vagy akár egy elődöntő. Ez a döntő pedig különösen. Ha ezen kívül kéne mondanom valamit, akkor nem biztos, hogy tudnék egyet is említeni, hiszen egy ilyen sorozatterhelés folyamán, az a legnagyobb kérdés, hogy ki hogyan tudja megoldani a regenerálódást. Kérdéses volt, hogy az ausztrál meccsre hogy tudjuk átmenteni azt a formát, mint amivel elkezdtük az egész Universaidet az olaszok ellen.

Térjünk vissza egy kicsit a döntőre… Eddig bárki, aki nyilatkozott a blognak azt emelte ki, hogy 4:1-gyel, és nem 4:0-val mentetek a szünetre. Emlékszel arra a gólodra?

Lőttünk előtte is tisztességgel, 8-10 kapura lövésünk biztos, hogy volt, de nem voltak elég pontosak, naggyá tettük a kapust a sok „enervált” lövésünkkel. Hátul pedig fegyelmezetlenségekből buta hibákból kaptuk a gólokat, ami nagy önbizalmat adott nekik. A gólt egy időkérést követően egy ötméteres faultból lőttem, egy jól eltalált lövés volt.

A döntő további részét hogy élted meg?

Nem jól. Nem jó így kezdeni egy mérkőzést. Persze úgy sem, hogy te vezetsz 4:0-ra majd visszaveszel a tempóból és úgy jársz, mint az olaszok. A másik oldalon lenni pedig nagyon szörnyű volt, tudtuk ha lőnek véletlenül még egy gólt, akkor – ha nem is vége mindennek- de nagyon nehéz helyzetbe kerülünk, és talán lelkileg megtörünk. Úgy, hogy 4:1-volt három gól, két negyed, ez még behozható hátrány volt. Csináltuk ugyan azt, amit eddig, csak sokkal hatékonyabban, összeszedettebb védekezéssel, és agresszív támadással. Ami a legfontosabb volt, hogy még ezekben a pillanatokban is maximálisan bíztunk egymásban.

És vissza is jöttetek, olyannyira, hogy 1:40-nel a meccs vége előtt majdnem megvolt a mérkőzés.

Igen, az utolsó olasz találta nagyjából 1 centire ment el a fejem mellett, így ha egy picit másik irányba mozdulok, akkor kifejelem, de ezt már csak videón láttam. Hiába egyenlítettek tudtuk, hogy jönnek az ötméteresek, és akkor így fogunk nyerni.

Te lőtted az ötödik büntetőt, és azzal a téttel kellett odaállnod, hogy ha kihagyod, akkor vége a döntőnek. Mi volt benned ekkor?

Kellő önbizalom, némi gyomorgörcs, de amikor odaálltam éreztem, hogy ez nem lehet más, csak gól. Előtte figyeltem a kapust, hogy mikor merre mozdul. Mindegyik lövésre ugyanarra mozdult. Azt szokták mondani, hogy a rutinos ötméteres lövő a labda elengedése pillanatában dönti el, hogy hova lő. Mikor odaálltam még nem voltam benne biztos, hogy hova lövöm, csak azt tudtam, hogy egy gyors lövés lesz. A korábbi büntetőimmel ellentétben most szinte alig emelkedtem ki a vízből, és utólag tudjuk, hogy ez volt a nyerő. Utána volt még három ötméteres, amit kívülről nézni sokkal idegőrlőbb volt, mint belőni. Mikor Bisztro kivédte, biztos volt benne, hogy Szédült belövi és újra aranyat nyerünk.

Ez már a második ilyen címed, a sok egyéb mellé. Hova kerül?

A többi szép érem mellé. Nagyon szép emlék a két évvel ezelőtti Universiade vagy bajnoki címem, de ugyanilyen szép emlék az idei szereplésünk az OSC-vel. Minden éremnek van egy saját kis története. Itt óriási örömömre szolgált, hogy egy szobában lehettem olyan játékosokkal, akikkel korábban együtt kezdtünk vízilabdázni, Chilkó Marcival, Sántavy Mátéval. Mi együtt éltünk meg nagyon sok mindent, és azt gondolom, hogy ezek az élmények hozzásegítettek ahhoz, hogy átvészeljük itt is a nehezebb pillanatokat.