Csapatunk egyik legkomplexebb játékosával, a negyedik éve a Kondorosin játszó Salamon Ferenccel, és legfőbb támaszaival: feleségével és a tündéri két és fél éves kislányukkal beszélgettünk a vízilabdáról, családról és magánéletről egyaránt.

Ezt az interjút a novemberi válogatott összetartás másnapján készítjük, így adódik az első kérdés: Milyen volt ez a három edzés?

Salamon Ferenc: Jól éreztem magam, mondhatni, hogy a szokásos volt ez a másfél nap. Ilyenkor nagy dolgokat nem lehet csinálni, Tomi is (Märcz Tamás, szövetségi kapitány – a szerk) olyan edzéseket állít össze, ami a klub életébe beleillik. Volt benne egy kis taktika és egymás közötti játék is, de ez leginkább csak ismétlés volt.

Tudvalevő, hogy Hosnyánszky Norbert és Varga Dénes egyaránt kihagyja a jövő évi barcelonai Európa Bajnokságot. Tomi beszélt veled arról, hogy konkrétan melyik poszton számít rád? Hiszen mind a két játékos posztján megállod a helyed.

S.F.: Nem mondott semmit sem ő, sem korábban Tibi (Benedek Tibor –a szerk.), mindketten azt várták tőlem, hogy ahogy a klubban is, úgy a válogatottban is találjam fel magam. Kinevezésekor már azt kérte Tomi, hogy rosszkézen és kapásoldalon egyaránt játsszak, esetlek bekkeljek is, ha úgy hozza a sors.

Van-e bármilyen bevett rutinod egy-egy fontosabb meccs, vagy edzés előtt?

S.F.: Nem jellemző. Egy fontosabb meccs előtt időben felkelek, időben ebédelek, hogy legyen még egy kis időm pihenni délután. Egyéni babonám nincsen, nem vagyok olyan típus. Bemelegítésnél nagyjából ugyanazt a távot úszom le, de olyan, hogy csak jobb lábbal ugrom be, vagy kétszer vízbe mártom a sapkámat, nincs.

Salamon-Weiger Ágnes: A lelátóról én néhány dolgot megfigyeltem: Mindig a Mikivel „birkóztok” a meccs előtt. Utána pedig először balra, majd jobbra, végül egyenesen jössz ki a vízből. Ezt mindig megcsinálod.

S.F: Igen. Miután megtörtént a csatakiáltás néhány másodpercig „meggyúrjuk” egymást, ez egy kicsit élénkít, ráhangol minket a meccsre.

Ági, neked mit jelent a vízilabda? Hol találkoztál vele először?

S-W.Á.: Amíg nem ismertem Ferit, addig csak a nagyobb meccseket (Pl.: Olimpiát) néztem meg apukámmal. A sport szeretete otthonról annyiban jön, hogy édesapám labdarúgó-játékvezető volt sokáig, és kiskoromban sokszor mentem vele a meccsekre, így már akkor megszerettem a meccshangulatot. Mikor megismerkedtünk, és elmondta, hogy vízilabdázik először azt hittem, hogy csak hobbi szinten, és van mellette valami civil foglalkozása. Aztán kiderült, hogy élsportoló, így elmentem vele egy meccsre, és magával ragadott az egész.

Emlékszel még az első meccsre?

S-W.Á.: A Honvédban játszott, a Kőér utcai uszodában, és már akkor is az ötös sapkában, de hogy ki volt az ellenfél, és mi volt az eredmény, azt már nem tudom.

Ági említette, hogy először azt hitte, hogy van egy civil foglalkozásod. Ha holnap be kéne fejezned a játékos-pályafutásodat, akkor mihez kezdenél?

S.F.: Csak a vízilabda területén tudnám magamat elképzelni. Edzősködés, edzői papírom van, és mellette testnevelő tanár szeretnék lenni. Azt pedig, hogy hat-hét év múlva, mikorra tervezem befejezni az játékos-karrieremet mi lesz, azt még nem tudom.

Hét év, az még két olimpiai ciklus…

S.F.: Reméljük…

Mennyire jellemző, hogy „hazaviszed a munkát”? Egy-egy meccs eredménye legyen az győzelem vagy verség, mennyire nyomja rá a bélyegét az otthoni hangulatodra?

S-W.Á.: Feri nagyon higgadt személyiség, és abszolút nem hozza haza ezeket a dolgokat. Legjobban úgy tudnám megfogalmazni, hogy ő ugyanolyan, amikor mérges, mint amikor nyugodt. Nem szoktam rajta észrevenni, ha a csapatban gondok vannak, de ha valamilyen öröm éri, akkor sem „ugrik ki a bőréből”.

S.F.: Igen, ez valóban így van, de ez nem tudatos. A magánéletben is ilyen vagyok, ez a nyugodtság belülről fakad.

Ági, számodra mi legnagyobb kihívás a kapcsán, hogy a párod egy élsportoló?

S-W.Á.: Megvan ennek a nehézsége és a szépsége egyaránt. Nehézség, hogy otthon kevésbé tud részt venni a háztartásban, és a gyereknevelés oroszlánrésze is rám hárul, de mivel én alapvetően is elég pörgős vagyok, így ezt nem élem meg lemondásként, vagy áldozatként. Próbálom otthon megteremteni azt a harmóniát, hogy neki csak a sportra kelljen koncentrálni. Meg kellett tanulni elfogadni, hogy neki a vízilabda az első, és ekképp mi egy kicsit a háttérbe szorulunk. Amíg nem volt a Luca könnyebb volt, mert én, mint felnőtt ezt megértem, de a lányunknak ezt megmagyarázni, hogy apa miért nincs otthon, hol van, ez nehezebb. Azáltal, rajta látom, hogy ezt nehéz feldolgoznia, és így számomra is okoz némi kihívást.

A pici lányotok mennyit érzékel abból, hogy az apukáját látja a Tv-ben, vagy a medencében?

S-W.Á.: Ez elég érdekes. Még csak két és fél éves, de nagyon büszke az apukájára. Ha látja, mindig mondja, hogy „ott van apa”, vagy „apa gólt lőtt”. Meccseken is, ha lejövünk akkor izgul, tapsol, figyeli a történéseket. Mivel Feri ritkábban van otthon ezért Feri az első számú, hiszen én vagyok a megszokott, ő pedig az újdonság erejével bír.

A feleségekkel-barátnőkkel meccsen kívül is tartjátok a kapcsolatot? Szoktatok találkozni?

S-W.Á.: Amíg nem volt a Luca többet tudtunk találkozni a csajokkal. Most már hozzá kell alkalmazkodni, ha későn van a meccs, akkor már TV-ből nézem, vagy ha ki is jövök, akkor is vele vagyok elfoglalva, hiába üli végig a meccset, a figyelmemet inkább rá fordítom. Tavaly még itt voltak Bátori Bencéék, és az ő feleségével, Barával vagyok nagyon jóban, most hogy Baráék elmentek, így ritkán találkozunk.

Mint lányos apa, ha Luca tizenöt-húsz év múlva beállít egy fiúval, aki történetesen vízilabdázó, azt hogy fogadnád?

S.F.: Próbálom magam edzeni erre fejben. Látva az apósomon, aki nagyon jól kezeli ezt a helyzetet, - neki két lánya van -, az első pillanattól kezdve nagyon kedves volt és barátságos, így én is hasonlóan tervezek majd viselkedni. Ha pedig pont egy vízilabdázóval jön haza, akkor nyilván lesznek elvárások, hogy milyen csapatban, és hol játszik ☺. Viccet félretéve, ha vízilabdázó lesz, az ad majd egy közös témát, de nincs ilyen elvárás, akárki lesz a férje, szeretni fogjuk és elfogadjuk. Eddig még ezen sokat nem gondolkoztam, csak egyszer-egyszer belemerengtem, de szerencsére még odébb van.

Többször esett meg veled az, hogy majdnem a teljes válogatott-felkészülést végigcsináltad, de a végső csapatkijelöléskor nem hangzott el a neved. Hogy tudtad ezt feldolgozni?

S.F.: A szűk család, a lányok segíttettek feldolgozni. A szerető család környezetében ezt sokkal könnyebb megemészteni, minthogyha egyedülállóként kéne a sötét szobában búslakodnom. Soha nem volt könnyű, mind a két kapitány elmondta, hogy nagyon nehéz döntést kellett meghoznia akkor, amikor kihagyott, de az élet nem áll meg. Ez ad mindig egy plusz motivációt, hogy még jobban és még erősebben eddzek, mert az elsődleges célom, hogy egy nagyon komoly világversenyen ott legyek a válogatottban, szerintem ez minden profi vízilabdázó célkitűzése.

Bármelyik csapathirdetés után az adott kapitány indokolta a döntését? Kaptál útravalót, hogy miben kéne fejlődnöd?

S.F.: Volt, hogy mondtak volt, hogy nem. A rövid és tömör válasz mindig az volt, hogy „Feri, mindent jól csinálsz, de most éppen nem rád esett a választás.” Ebből nehéz kiindulni, mindig lehet fejlődni, nincs tökéletes vízilabdázó, mindenki el tud lesni egy-két dolgot másoktól.

Saját magadat hogy látod? Te miben szeretné fejlődni?

S.F.: Azt vettem észre magamon, hogy ha kellően fel tudok pörögni egy-egy meccs előtt, köszönhetően ez akár az ellenfél kilétének, vagy a csapattársaimnak, akkor ki tudtam hozni magamból a maximumot. Ebben tudnék még fejlődni. Szeretnék vezéregyéniséggé válni a vízben, és sokkal agresszívabban játszani. Nem arra gondolok, hogy szabálytalankodni, hanem a támadásban és a védekezésben is határozottabban fellépni, elhitetni az ellenféllel, hogy nem csak lóbálok, hanem bármikor el is lőhetem.

Melyik volt számotokra Feri legemlékezetesebb meccse?

S-W.Á.: Számomra az, amikor négy gólt lőtt a bajnoki döntőben a Szolnok ellen. (2012-2013-mas bajnoki döntő második mérkőzése, Szolnoki Dózsa Közgép-ZF Eger 6-8 –a szerk.).

S.F.: Ez nekem is egy kedves emlék, de akár az OSC-s pályafutásomból is tudnék sorolni, például az első évben mikor a bajnoki elődöntőben oda-vissza megvertük az egrieket, vagy akár a tavalyi Szolnok elleni rájátszást.

Junior válogatottal világbajnokságot nyertél, e mellet magyar bajnok és kupagyőztes is vagy. Melyik eredményedet tartod a legnagyobbnak?

S.F.: A Juniort és a felnőttet nem szoktam összehasonlítani, szerintem nem is nagyon lehet. A magyar bajnokság szerintem egy elég rangos dolog, de a junior Vb-t sem volt könnyű megnyerni, juniorban nem csak az európai gárdák a meghatározóak, ott vannak az amerikaiak és az ausztrálok is, nem volt egyszerű megnyerni ezt.

Ha teljesen el akarod felejteni a vízilabdát és kikapcsolódásra vágysz, akkor mivel tudod elérni ezt?

S.F.: Nagyon szeretünk természetbe járni, akár erdőbe kirándulni, de lehet az egy vadaspark vagy állatkert, de ha kevesebb időnk van, akkor a Bikás park is egy jó kikapcsolódás lehet, ez nagyon feltölt, de e mellett színházba, moziba is gyakran járunk. De jóleső tud lenni egy családdal eltöltött hétvége is, ami tényleg nem szól másról, csak a pihenésről.

Mindig minden játékostól, és most a feleségedtől is megkérdezem, hogy ha ti írhatnátok a vízilabda szabálykönyvét, akkor mit változtatnátok?

S-W.Á.: Számomra az zavaró laikusként, hogy nem mindig értem, hogy mi történik a vízben. 

Ha mondjuk bemondanák, hogy mi történik, mit miért fújnak, mint például a jégkorongban akkor érthetőbb lenne az egész.

S.F.: Ha teljesen az én kezembe adnák az irányítást, akkor az egész szezont nyárra tenném. Volt szerencsém Máltán eltölteni egy nyári szezont, és ott teljesen más a légkör, a hangulat, a csapatok is másként állnak hozzá, és ki kell mondani: a vízilabda egy nyári sport. Magyarországon minden nagyobb városban van strand, simán meg lehetne ezt oldani. Ha a konkrét szabályokon kéne változtatni, akkor én csak a kisebb labdát vezetném be, a több gól érdekében. A pálya mérete szerintem ideális és a mezőnyjátékosok száma is. Ha kevesebb játékos lenne, akkor lehet, hogy találat születne, de hamarabb elfáradnánk, és kevesebb játékos is kéne a csapatba, holott nagyon sok vízilabdázó van Magyarországon és a környező országokban is. Néhány évente próbálnak apróbb szabálymódosításokat alkalmazni, hogy élvezhetőbb legyen a játék, de azt be kell látni, hogy sosem lesz olyan, mint egy kézilabda.

 Köszönöm a beszélgetést!

Fotók: Újbuda.